Szakmai életútja

1913-ban született Budapesten. Még gyermekként került családjával együtt (apja fogolycsere keretében) a Szovjetunióba, ahol 1933-ban a Moszkvai Építészeti Egyetemen szerzett építészmérnöki diplomát („sztahanovistaként” 4,5 év helyett 3,5 év alatt). Pályájának első szakaszában ipari jellegű létesítményeket tervez, de már a 40-es években tanít, majd a háborús károk felmérését és újjáépítését irányítja Moszkvában. Családjának tragikus elvesztése után – apja koncepciós vádak nyomán eltűnt, de testvéreit és anyját is elvesztette – 1945-ben egyedül tér vissza Magyarországra, ahol első munkahelye a Fővárosi Közmunkák Tanácsa volt. Saját bevallása szerint eloroszosodott, erős akcentussal beszélt magyarul.

1947-ben létrehozta az Építéstudományi Központot, az Építéstudományi és Tervezési Intézet elődjét, aminek égisze alatt jöttek létre az ÉTI, az Iparterv és a MATI. 1949-től az Építésügyi Minisztériumban vállalt főosztályvezetői megbízatást, ahol majd később (1964-1968 között) miniszterhelyettes lett. 1955-től négy évig félállásban Budapest főépítésze volt. 1958-ban és 1963-ban megválasztották Budapest Főváros Tanácsának tagjává, 1959-1965 között tagja volt a tanács Végrehajtó Bizottságának.

Közben 1951-től a Városépítési tanszék vezetésével bízták meg, emellett a BME rektorhelyettese, majd 1970 és 1975 között rektora volt. A tanszék mellett létrehozott egy akadémiai kutatócsoportot is. Egyedül, vagy munkatársaival tervezési munkákat is végzett (pl. javaslat Budapest általános rendezési tervéhez, Csepel központ, Árpád híd pesti hídfő környékének rendezése), sőt két országos tervpályázaton (Debrecen és Pécs) díjat is nyert. 1983-ban ment nyugdíjba.

Korai írásaiban hadat üzent a modern építészetnek, mint a „nyugati formalizmus haladásellenes posványának”, 1951-ben pedig a MÉSZ székházában rendezett híres vitafórumon a követendő építészet védelmezőjeként hozzájárult a „szocialista realizmus” ideológiájának érvényesítéséhez. (Mindeközben pedig a Bauhaus stílusú MÉMOSZ székház egyik tervezője volt.)

Tudományos munkásságának eredményeként született számos tankönyvéből, szakkönyvéből és tanulmányából generációk tanultak az egyetemen. Széleskörű szakmapolitikai tevékenységet folytatott. Az MTA-n belül megalakult Településtudományi Bizottságnak hosszú időn keresztül elnöke; az 1966-ban létrehozott MUT alapító tagja, majd alelnöke. Évtizedeken át tagja volt az „Építés- és közlekedéstudományi közlemények”, majd az „Építés-Építészettudomány” szerkesztőbizottságának is. A „Településtudományi közlemények” folyóirat alapítása is az ő nevéhez fűződik.

Meghatározó személyiség volt a XX. század második felének hazai urbanisztikájában. Azon kevesek közé tartozott, akik hittek a szocializmus magasabbrendűségében, és akik ezt a hitüket akkor is megőrizték, amikor az már nem volt kifizetődő.

Könyvei

• Városépítés a Szovjetunióban (1947)
• Falusi lakóházak típustervei (Tabéry Istvánnal, 1949, 2016)
• A szocialista városépítés: várostervezésünk néhány kérdése (1952)
• A város lakóterülete (1954)
• A magyar falu építészete (társszerzőkkel, 1955)
• Tanulmányok a Szovjetunió építészetéről (Novák Péterrel, 1958)
• A városépítés története: válogatott fejezetek a városépítés történetéből (1961)
• Mezőgazdaság és településtervezés: szempontok a mezőgazdasági jellegű települések és tájak tervezéséhez (Faragó Kálmánnal és Major Jenővel, 1962)
• A korszerű város: gondolatok a várostervezés múltjáról és jövőjéről (1967)
• Die moderne Stadt (1970)
• A város központja: tervezés és rekonstrukció (1970)
• Town Centres (1972)
• Városi környezet – városépítészet (1975)
• Város, ember, környezet: a rekreáció a városépítésben (1976)
• Városépítéstan: a városépítés története és elmélete (Major Jenővel és Berczik Andrással, 1978)
• Korunk urbanisztikája (1979)
• A lakókörnyezet: adottságok és lehetőségek (1984)
• A településrendezés-tervezés megújításának elméleti alapjai (1990)

Tankönyvei

• Településtervezés (egyetemi tankönyv, 1958, 1963, 1972)
• A legújabb kor városépítésének elméleti és gyakorlati irányzatai (kézirat, 1962)
• Települések rekonstrukciója (kézirat, Faragó Kálmánnal, 1963)
• Városesztétika (kézirat, 1965)
• Városépítés - városrekonstrukció (kézirat, 1974)

Egyéb publikációi

Könyvein és tankönyvein kívül több, mint 100 írása, tanulmánya jelent meg főként a Magyar Építőművészet, a Városépítés és a Településtudományi Közlemények című folyóiratokban, de írt cikkeket a Városi szemle, Építés – építészet, Magyar Technika, Népegészségügy, Társadalmi szemle, Építésügyi szemle, Felsőoktatási szemle, Alföld, Magyar tudomány, Területrendezés, Élet és tudomány folyóiratokba is.

Elismerései

• Ybl Miklós-díj (1955) – „a Városrendezés és városépítés terén kifejtett gyakorlati és elméleti munkájáért és a Város lakóterülete című könyvéért”
• Magyar Népköztársaság Állami Díja (1973)
• Hild János emlékérem (1979) – „több évtizedes kimagasló közéleti, oktatási és várospolitikai tevékenységéért”
• Reitter Ferenc-díj (1981)
• a Karlsruhei Műszaki Egyetem szenátora
• az Athéni Műszaki Egyetem szenátora

Forrás: Meggyesi Tamás: Megemlékezés dr. Perényi Imre halála alkalmából (Építés - Építészettudomány, 2002), Értékválság az építészetben és a modern szakralitás (Kunszt György, 2003); Egy tanszék 80 éve (BME Urbanisztika tanszék); Lechner Központ, MATARKA

94 írása olvasható a MATARKA-n, 30 munkája található a Lechner Központnál