Szakmai életútja

1932-ben született Kolozsvárott, és 1956-ban szerzett diplomát a budapesti Műegyetem Építész Kar Városgazdasági szakán. Első munkahelye az Oroszlányi Városi Tanács Műszaki Osztálya volt. Ezt követően műszaki ellenőr Budapesten, az V. kerületi Ingatlankezelőségen, majd 1957-től a VÁTI tervezője. Itt általános és egyszerűsített általános rendezési terveket készített.

1959-1975 között az Építésügyi Minisztériumban dolgozott, eleinte a Város- és Községrendezési Főosztályon, Szabolcs-Szatmár, Hajdú-Bihar, Szolnok és Békés megye területi előadójaként. Feladata volt a tervezés irányítása és a végrehajtás figyelemmel kisérése.

1970-ben bízták meg a Területrendezési Főosztály Városrendezési Osztályának vezetésével. Mivel az osztályvezetés mellett megtartotta területi előadói funkcióit, természetes volt, hogy az 1970-es nagy szabolcsi árvíz kármentesítési, majd kárelhárítási munkáiban oroszlánrészt vállalt. Munkájának hatósági hátterét miniszteri biztosi kinevezése biztosította. Feladata a területrendezés, építészeti tervezés, kivitelezés helyszíni koordinálása, a tanácsokkal, a területen tevékenykedő szakági szervezetekkel való együttműködés volt. Életének meghatározó korszaka volt ez az időszak, amikor májustól novemberig a helyszínen volt, csónakból mentette a bajbajutott embereket, majd irányította az árvíz utáni újjáépítést. Tevékenységét a Munka Érdemrend Arany fokozatának adományozásával ismerték el, számára azonban sokkal többet jelentett, hogy Fehérgyarmat polgármestere még 20 évvel később is köszönőlevélben emlékezett meg az árvíz idejében végzett munkájáról.

1971-ben a Területrendezési Főosztály helyettes vezetőjévé nevezték ki. E funkciójában 1975-ig dolgozott, majd munkahelyet váltva az Országos Természetvédelmi Hivatal Tájrendezési Csoportjának irányítását vette át. A hivatal Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatallá alakulása után a Környezetvédelmi Főosztály helyettes vezetőjévé nevezték ki. Feladata az új intézményben az általános környezetvédelmi koordináció szervezése, az 1979-ben elkészült környezetvédelmi koncepciórendszer kialakítása volt.

1982-ben visszatért az ÉVM-be, ahol a balatoni üdülőkörzet koordinálásával bízták meg, majd később az Építésügyi Igazgatási Főosztály helyettes vezetőjévé nevezték ki. 1990-ben ugyanennek a főosztálynak a vezetője lett. Az ÉVM megszűntetése után a jogutód KTM-ben dolgozott. Nyugdíjazást már innen kérte, 1992-ben, de nyugdíjasan is tovább tevékenykedett, részt vett az 1996-ban életbe lépett területfejlesztési és -rendezési törvény előkészítésében.

Munkássága

Egyik kezdeményezője és szervezője volt az ÉTE Városrendezési Szakosztályának. Tevékenyen vett részt az OÉSZ első kötetének 1969-1970-es átdolgozásában. A finn-magyar Építésügyi Műszaki Munkabizottságban – 1973-tól társelnökeként – meghatározó szerepet játszott.

Építészként nyitott volt a városrendezéshez kötődő valamennyi szakterület iránt. Fontos szerepe volt abban, hogy az 1970-es években a Paksi Atomerőmű engedélyezése kapcsán a Területrendezési Főosztály keretében „környezetvédő” részleg jött létre. Ez volt a csírája a települési környezetvédelemnek, mint önálló szakterületnek, majd a létrejövő Környezetvédelmi Hivatalnak. Azokban az évtizedekben indultak a hazai termálvíz felhasználását célzó programok, kezdődött a szegedi kőolajmező feltárása, problémát jelentett a radioaktív és egyéb veszélyes hulladékok elhelyezése. Ugyanakkor jelentkeztek az M7-es autópálya építésével kapcsolatos úttörő jellegű feladatok, és részben ezzel összefüggésben a budapesti agglomeráció első területrendezési programja, a lakótelepek kérdésköre.

Tőle származik a mondás: „a város nem sok ház együtt, hanem sok ember együtt”. A hatósági, műszaki feladatok mögött mindig az embert látta, akinek segíteni kell, és ezt tanította másoknak is. Ismerte az egész országot és a városrendezési szakma minden területét. A minisztériumi években soha nem tartott főosztályi értekezleteket. A reggeli kávé mellett mindenki őszintén beszámolt szakmai, emberi dilemmáiról, közösen megvitatták az ország különböző tájairól érkező híreket, mindenki tudta a dolgát, anélkül, hogy főnöki utasításra várt volna. Ez a baráti légkör, a reggeli kávézóhely intézménnyé nőtte ki magát. Ez volt a „Café Urbanistica”, egy kis hátsó szoba, aminek be lehetett csukni az ajtaját, és ahol mindenki őszinte lehetett – szokatlan helyzet egy minisztériumban az 1970-es években.

A VÁTI-ban készített településrendezési tervei

• Hajdúhadház egyszerűsített általános rendezési terve és házhelyrendezési terve (1958)
• Józsa egyszerűsített általános rendezési terve (1958)
• Hajdúnánás egyszerűsített általános rendezési terve (1959)
• Mátészalka egyszerűsített általános rendezési terve (1959)
• Tiszakécske egyszerűsített általános rendezési terve (1959)

Publikációi

Társszerzője „A környezetvédelem jogi kézikönyve” című könyvnek. Írásai jelentek meg szakmai folyóiratokban (Jászkunság, Építésügyi szemle, Magyar építőművészet, Műszaki tervezés, Városépítés)

Elismerései

• Munka Érdemrend Arany fokozata

Forrás: Építésügyi szemle 2010/5; Lechner Központ

11 írása olvasható a MATARKA-n, 7 munkája található a Lechner Központban